Nehéz konstruktívan reagálni egy sekély, reflexiómentes, de ezen túl aszociális, káros és elidegenítő cikkre azon túl, hogy elítéljük.
Lehet, hogy a Magyar Narancs új profilban gondolkodik, és elsősorban férfiakat szeretne olvasótáborában tudni, illetve ezt az olvasótábort felduzzasztani. Ehhez gondolom jó eszköz lehet egy szexista hang megütése, egy olyan megközelítés, melyben a nők pusztán a szexuális vágy tárgyaként jelennek meg, férfiasságot megünneplendő - férfiak közt, már aki kapható erre. A mai újságírási trendeket, illetve a férfiak gazdaságilag domináns szerepét figyelembe véve egy ilyen profil választása nem is olyan meglepő húzás, és hát piacilag legitim is. Sok sikert hozzá.
A baj azonban nagyobb, mert ha a célcsoportot most már le is szűkítettük az (elsősorban, de nem feltétlenül csak) ún. “heteroszexuális” férfiakra, a cikk egy vállalhatatlan kínálatot tartalmaz, illetve egy manipulatív hozzáállásról tanúskodik.
Egyrészt a cikk szerzője vagy szerzői egy olyan szemüveget kreálnak, tesznek magukra és kínálnak fel szinte észrevétlenül az olvasónak, ami (hollywoodi) filmekben megjelenő fiatalkorú, akár 7 éves lányokból csinál szexuális fantázia-tárgyat.
Másrészt a cikk szerzője vagy szerzői manipulálnak: biztosra veszik azt, hogy a magyarul olvasó felnőtt férfi zsebében eleve ott lapul egy ilyen szemüveg, és alkalmas film esetében fel is teszi azt. Ezáltal nemcsak rátuszkolják az önkreált szemüvegük hordását a cikk (férfi) olvasóira is, hanem azt is tudni vélik, mit látnak mások ugyanazon a szemüvegen át. Ez manipuláció, hatása pedig társadalmilag romboló, mert egy aszociális habitust szuggerál.
Ha a legjobb indulattal értelmezzük a cikket: a szöveg egy (vagy több) érzelmileg éretlen, a moralitás ellen lázadó ember gondolatait tartalmazza. A plusz szabály: a bajos gondolatba és/vagy tettbe bevonunk másokat is. Például úgy, ahogyan azt a vagány, de a lejtőn lefelé tartó kamasz teszi, amikor társat keres maga mellé a bolti lopáshoz. Misery loves company – mondja erre az angol.
Ha durvább indulattal értelmezzük a cikket, akkor Marczali Ferenc hozzászólását kell továbbvinni. Marczali ugyanis, közvetettül és közvetlenül, egy lényeges kérdést helyez a középpontba: hogyan viszonyul(j)unk mi, nem erőszakos férfiak az erőszakosokhoz? A felháborodásból jövő, rövid hozzászólásában nincs elég hely a teljes válaszra (mint ahogy ebben sincs), az indulat pedig korlátokat szab. De nem biztos, hogy az indulatból jövő nyelvezet a jó az ítélet kimondásához. Ezen kívül, biztosra veszem, hogy ítéleten kivül mást is kell és lehet tenni. Például, hogyan visszük be a problémát a köztudatba? És milyen eszköztárat tudunk felhasználni arra, hogy mi is gyorsan reagáljunk ilyen helyzetben, illetve a bizonytalanokat, tétovázókat segitsük, hogy ne essenek be a manipulálók csapdájába?
Itt megjegyezném, hogy a fentiek fényében nekem meglepő és riasztó az, hogy a cikkre elsősorban nők és nem férfiak reagáltak és ítélték azt el, ha mást nem, akkor a megvezetést. Ugyanis a petíciót elindítói, de aláíróinak zöme (lgalább 80%a) nő. Ráadásul az aláíró férfiak nagyjából harmada (már) nem magyarországi. Valami nagyon nincs rendben.
"ez egy általános dolog, mindenki csinálja" 6 éves voltam
(A kép a project unbreakable oldaláról származik: gyerekkori szexuális erőszak túlélői osztják meg, mit mondott nekik az elkövető.)
