Ha szerencsés vagy, nem születsz túl szépnek. Vagy a családod leszarja és képes vagy a személyiségfejlődésedre koncentrálni. Mert ha esetleg már kicsi korodban gyönyörű vagy, mint például az a kis fürtös szőkeség a nagylányom bölcsődei csoportjában, akkor az emberek semmi mást nem látnak belőled. És konkrétan csecsemőkorodtól kezdve azt mérlegeli a környezeted, mekkora lesz az értéked a dughatósági skálán. Hány férfinak fogod összetörni a szívét, könnyen találsz-e férjet, sikerül-e bekerülnöd a modellszakmába. Nem baj, ha a babakocsiban ülsz és nyálbuborékokat fújsz – ettől még az összes szomszéd és rokon, a vadidegen belepofázókról nem is beszélve, ilyen jellegű kommentekkel fogja minősíteni a külsőd és megjósolni a jövődet.
Ha nem vagy olyan szép, akkor sincs sokáig menekvés. Abban a pillanatban ugyanis, hogy elérsz egy bizonyos kort, nem is kell, hogy legyen melled vagy feneked, lehetséges numerává válsz. A fiúk és férfiak elkezdenek méregetni, beszólogatnak, tapogatnak és nem számít, hogy ellenállsz vagy hagyod magad, mindenképpen te vagy a hibás. A fiúkat senki nem hibáztatja, őket csak hajtja a vérük. A férfiakkal sincs gond, akik néznek és fogdosnak. Nem volt gond anyám barátnőjének a férjével, Sanyival, aki elkezdett simogatni és megpróbált megcsókolni (jelzem, akkor még senki nem csókolt meg) a konyhájukban, miközben a felesége és az anyám a másik szobában kávéztak. Nem volt gond a számtalan rohadékkal, akik különböző zsúfolt tömegközlekedési eszközökön a lábam közé nyúltak. A srácok sem tehettek róla, akik egy augusztus 20-án beszorítottak minket egy kapualjba kb. nyolcan és meg akartak erőszakolni. Végül is nem tették meg, el tudtunk szaladni, akkor mi bajom van?
És egyre korábban érnek ezek a mai gyerekek, a lányok már tízévesen úgy öltözködnek, mint a miniatűr kurvák, kihívják maguk ellen a sorsot, igazán nem csoda, ha gondolatban (vagy egyébként is) bűncselekményt követnek el ellenük a férfiak. És 13 évesen már előfordul, hogy alkoholért árulja magát némelyik - de a belügyminiszter szerint ez teljesen önkéntes. Hiszen mi más lehetne egy gyerekkorú lány legfőbb vágya, mint hogy kurvás ruhákban parádézhasson, felkelthesse a férfiak érdeklődését és önkéntesen szexeljen ellenszolgáltatásként. HISZEN SENKI NEM KÉNYSZERÍTI ŐKET!
Őszintén szólva az összes bántalmazós tapasztalatom ellenére nekem nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy egy elnyomott csoport része vagyok. Eléggé sértette az önérzetemet. Hiszen én erős vagyok, okos vagyok, sikeres. Vicces módon pont egy tizenéves korom óta tisztelt liberális lapnál dolgozva sikerült először igazán megtapasztalnom a nőgyűlöletet. Lehet persze, hogy azért, mert előtte egyszerűen nem vettem észre, bár voltak már korábban is vitáim a témában, de soha nem találkoztam ennyire heves reakciókkal.
És az van, hogy attól fáj a legjobban, akiről azt hiszed, hogy szeret. A liberális lapok ugye azt ígérik, hogy tisztelik, védik a kisebbségeket. Olvasod őket, mert azt gondolod, bízhatsz bennük. Aztán úton-útfélen olyan jelzőkbe botlasz, amelyek megalázóak, nőgyűlölőek. Ó, hát persze, nem feltétlenül annak szánják, hiszen ők liberálisok! De úgy van ez, hogy a bántalmazott határozza meg, mikor fáj neki, nem a bántalmazó. Ha nekem és még több száz másik nőnek (és néhány férfinak sértő), akkor az. Azért nem hasonlítható ez mondjuk a katolikusok felháborodásához, amikor vallásukban érzik magukat megsértve, mert a katolikusok nem keresnek kevesebbet, nem verik és erőszakolják meg őket a hitük miatt. Míg a nőkkel az összes ilyen jellegű dolog csak azért történik, mert nőnek születtek.
Sejtem, hogy amint nekem nehéz volt megbarátkoznom azzal, hogy egy elnyomott csoport tagja vagyok, úgy a férfiak egy részének még nehezebb elfogadni, hogy ők pedig elnyomók. Nem azért azok, mert valóban tesznek bármit is nők ellenében, az nem kell hozzá, elég, ha élvezik a privilégiumaikat. Már az is egy privilégium, hogy soha nem kell éjszaka hazafelé menet azon aggódnod, hogy megpróbálnak megerőszakolni. De hogy egy hétköznapibbat mondjak, nem kell a ruházatodat annak fényében megtervezni, vajon hány beszólást kapsz rá vadidegen emberektől. (Hozzáteszem, hogy egyébként de, a metroszex fiatal fiúk igenis aggódhatnak, pont azért, mert a ruháikkal elvesztik a férfiaknak járó védettséget. Pedig nem is női holmit vesznek fel, mégis nehezen viseli őket az utcák hímnemű népe.) Nekem is sokáig tartott azzal szembenézni, hogy pusztán mert fehér bőrűnek születtem, előnyt élvezek a cigány származásúakkal szemben. Nem határtalan a fantáziám, de el tudom képzelni, mennyire más élmény lehet bemenni egy üzletbe cigányként.
De mit csináljak? – kérdezte az én egyébként csodálatosan empatikus fiú barátom. Nem tudom. Az első lépés talán az, hogy elismered, egy elnyomó csoporthoz tartozol. Ha akarod, ha nem. Ahogy én is több elnyomó csoporthoz is tartozom, a fehérekhez és a heteroszexuálisokhoz például. Akkor is, ha a szomszéd házban lakó cigány családdal jóban vagyok, volt már cigány pasim és meleg haverjaim is vannak. Felismerni ezeket a tényeket és tenni ellene akár elnyomóként, akár elnyomottként elképesztően nehéz és rohadtul fárasztó. Rendszeresen konfliktusokba fogsz keveredni a családoddal, a barátaiddal – mert hiszen nekik legalább fel akarod hívni a figyelmüket, ha szexista, rasszista, homofób, antiszemita kijelentéseket tesznek. Mert fontosak neked és szeretnéd, ha ők is látnák. Meg persze te is jobban érzed magad tőle, ha teszel valamit. De nem fognak örülni, mert elnyomónak lenni rém kényelmetlen.
Nem kell, hogy te is érezd azt a sértettséget, megalázottságot, amit mi érzünk például azt a bizonyos Narancs cikket olvasva. Elég, ha elismered, hogy jogunk van hozzá. És mivel baráttól, sőt, egy feltételezett védelmezőtől fáj legjobban az árulás, nem hogy nem sajnálom, de komoly sikernek fogom érezni, ha emiatt a petíció miatt tönkre megy a Narancs (nem mintha ennek komoly esélye lenne). Pontosan ezt szeretném, ha egy kisebbség, legyen az a cigányok, zsidók, melegek vagy nők csoportjának érzékenysége igenis tényező lenne egy cikk megírásánál és ha nem, akkor annak következményei lennének. Tudom én, hogy így nehezebb cikket írni és nem lesz akkora olvasottsága, de nem érdekel. Hosszú-hosszú éveken át vásároltam a magyar liberális lapokat és mégis cserben hagytak. Azt szoktam mondani (persze csak a barátaimnak, nem az iskolában), hogy szülőként nekem nem az a dolgom, hogy megkönnyítsem és boldogabbá tegyem az oktatási rendszerben dolgozó felnőttek életét. Az én feladatom az, hogy boldog, sikeres embereket neveljek. Pont ennyire nem érdekel a liberális média jóléte sem. Most annak van itt az ideje, hogy a nőknek legalább egy kicsit jobb legyen.
